Nem tudtam elaludni.

Zsongott a fejem, állandóan azt a kellemes hangot hallottam.
És azt a gyönyörű szemet láttam.
Valószínű, hogy ha már az elején látom hogy ilyen vonzó, jóképű pasi, nem engedek a kísértésnek.
Ki nem állhatom a jóképű, vonzó pasikat.

Megbízhatatlanok!

Holnap egyáltalán nem fogok lemenni, nem akarom látni! 

Kellett egy kis szünetet tartanom az írásban, mert még így visszaemlékezve is nagyon felkavart az akkori "harcom".

Folytatom tehát.

Végre este lett és elmúlt 11 óra, és én elindultam "Az 50 első randimra" :)

Ájulás környékezett.

Még visszafordulhatok!
Nem ígértem a "Holnap várom"-ra, hogy "Itt leszek!"

De a lábaim vittek, és a lépcsőház már megint dübörgött a szívverésemtől.

Lépcsőházi ajtó kiakasztva, Ő pedig ott ült a lépcsőn.

Amint az ajtóhoz értem, felállt, kezét nyújtotta.

Szép estét! -mondta, de én nem fogtam vele kezet, csak szó nélkül lerogytam a lépcsőre mégmielőtt elájultam volna.

Szótlanul ültünk, látta hogy megint rosszul vagyok.
Vagy talán csak érezte, vagy hallotta a szapora lélegzetvételemet.
Nem tudom.
Csak azt éreztem, hogy szép lassan kezdek megnyugodni.
A puszta jelenlététől.

Egyszercsak elkezdett beszélni azon a hihetetlenül kellemes hangján.

- Róbert vagyok.
 Nemrég váltam el. Sehol nem találtam ilyen olcsó lakást mint itt, és aránylag közel van Budapesthez, ahol a munkahelyem van. Elég fárasztó az ingázás, de nem mindig úgy alakulnak a dolgok ahogy szeretnénk. Reggel elindulok itthonról, és csak este érek haza. Akkor pedig belépek a vadidegen lakásba, ahol még mindig úgy vannak a szoba közepén a dolgaim, mint amikor 2 hónappal ezelőtt ideköltöztem. Hétvégén már annyira fáradt vagyok, hogy ki sem mozdulok a lakásból, egész nap csak a TV-t bámulom, de fogalmam sincs mit látok. Az elmúlt évek történései járnak a fejemben. Hol rontottam el?
Van egy 8 éves fiam, az Ő hiányától majd meg őrülök.
Majd ha belakom a lakást, meg kicsit megismerem a várost, kéthetente jön hozzám.
Hétvégi apuka lettem. /Akkorát sóhajtott, hogy a már bimbózó hársfák levelei itt a ház előtt, egy pillanatra mintha megmozdultak volna/.
Nagyon köszönöm hogy meghallgatott.
Tudja este már mindenki behúzódik a saját kis kuckójába.
Nagyon örültem amikor magával találkoztam.
És köszönöm hogy meghallgatott!
Majd beszélgetünk még.
Mondjuk, holnap? ugyanilyenkor?

Felálltunk, és mindketten elindultunk a saját kis kuckónkba, ahogy mindenki más teszi, közel az éjfélhez.

Az ajtaja előtt, ahol a lépcsőforduló van, szinte egyszerre mondtuk:

- Jó éjszakát! ... és kézfogással váltunk el.

Holnap találkozunk! /mondtam magamban/, ma is olyan jót "beszélgettünk".
Nagyon jó volt hallgatni Őt.

Nagyon nyugtalanul aludtam.
Dühös voltam amiatt az utolsó mondat miatt
- "Holnap várom!"
Vagy nem is dühös voltam? csak féltem?
Nem tudom, de elhatároztam, hogy holnap éjszaka nem megyek le.
Engem ne várjon!

Egész nap ideges voltam.
Kapkodtam be a gyógyszereket.
A fene essen bele!

Pedig már kezdtem örülni hogy nem csak a lakásból, édesanyám hangjából, az utcáról behallatszó beszélgetésekből, no meg az állandó TV nézésből, meg az olvasásból áll a világ, hogy van ÉLET a falakon kívül is, ami csak az enyém.

Este fele azonban elkezdtem azon törni a fejem, hogy mit vegyek fel.
Eddig csak a bőrömbe ivódott szabadidő ruháimban teltek a napjaim, most meg itt van ez a GOND.
Hülyeség!
Megyek a megszokott öltözékemben, mert a végén még azt hiszi hogy készültem a találkozásra.
Ha egyáltalán majd lemegyek.

Lezuhanyoztam, és elkezdtem nézni a TV-t, persze fogalmam sem volt hogy mit látok.
Istenem segíts!
Rettegek a találkozástól, de nem hagyhatom ki ezt a remek alkalmat.
Valaki képes arra, hogy éjnek idején, minden különösebb fakszni nélkül csakúgy beszélget velem.

MUSZÁJ LEMENNEM!!!

MEG  A-KA-ROK  GYÓ-GYUL-NI!

És az elmúlt pár napban sikerült  megtapasztalnom, hogy mindez nem a gyógyszerek segítségével fog megtörténni.

Egy újabb nap.

Nagyon hosszú volt.

Végre eljött az este, már eléggé későn kezdett sötétedni.
Jaj, nehogy 11 óra után is csak ennyire legyen sötét!
Én hülye, már hogyne lenne éjjel 11-kor sötét?!

11 óra elmúlt, kiléptem a sötét lépcsőházba és belehallgattam a csendbe.
Minden oké, semmi mozgás.
Elindultam lefele a félig sötét lépcsőházban, csak az utcai lámpák fénye adott némi világítást.
A szemeteszsák eléggé tele volt, hiszen előtte levő nap üres kézzel mentem le.
Hogy tud ennyi szemét összejönni 2 nap alatt?

Olyan szívdobogásom volt, hogy szinte zengett tőle a lépcsőház.
A bejárati ajtó kiakasztva, és a lépcsőn ülő idegen, épp egy nagy füstcsíkot fújt a levegőbe.
Magamra erőltetett nyugalommal elmentem mellette, a térdeim összekoccantak.

Amint visszaértem a kukától, megszólalt:
- Szép estét!
 Kérem, üljön már le egy kicsit, beszéljen hozzám, nem tudok elaludni azért jöttem ki.

Nem kaptam levegőt, pedig szerettem volna visszaköszönni.
Köszönés nélkül leültem a lépcsőre.
A szívem majd ki ugrott.
Tipikus pánikrohamom volt.
Szakadt rólam a víz, szédültem.

Éreztem hogy néz, de Ő sem szólalt meg.
Várt.
Látta hogy baj van.

- Nyugodjon meg!
 El fog múlni, csak nyugi!
 Lélegezzen jó mélyeket!

És lélegeztem jó mélyeket, és szép lassan elkezdett lassulni a szívverésem.
Már nem izzadtam, már nem szédültem.
Elmúlt a rohamom, és nem kellett gyógyszert sem bevennem.

- Örülök hogy jobban van!
 Majd holnap beszélgetünk egy kicsit, most menjünk aludni!

Felálltunk, mire megszólaltam volna hogy nehogy felkapcsolja a lépcsőházi világítást, már késő volt.

Egy magas, hihetetlenül jóképű, gyönyörű szemű férfi állt előttem.

Pár lépés után megállt, és benyitott a földszinti lakásba.

Ó! Tehát itt lakik.
De ki is lakott itt EGY évvel ezelőtt?
Senki!
Ez egy eladó lakás volt.

Még utánam szólt:

- Holnap várom!!!

Nagyon jó volt EGY hosszú év után nemcsak arra gondolni, hogy a reggel után mikor lesz már dél,  este, hogy bevehessem a nyugtatót, meg az antidepresszánst.
Már nem volt elég csak a 0,25-ös Xanax, már a 0,5-ös kellett.
Ezért éreztem azt, vagy inkább tudtam, hogy ezek a gyógyszerek csak egyre mélyebbre húznak. Ezek bizonyos értelemben drogok.
Nem gyógyszerek kellenek ehhez a típusú betegséghez, hanem nagyon erős akarat, ami eddig nem volt meg.
De most mintha megváltozott volna valami.
EGY évig csak vegetáltam, nem érdekelt semmi és senki.
Sőt.
Kifejezetten gyűlöltem az embereket, akik annyi bánatot okoztak nekem.

Elmúlt 11 óra, lépcsőházban csend, én óvatosan elindultam lefele.
Már félúton jártam, amikor észrevettem hogy a szemetet nem is viszem.
Nem fordultam vissza, mentem az ismeretlen idegen felé.
Nem mondom hogy nem ért csalódás, amikor leérve a becsukott lépcsőházi ajtó várt.
A heves szívdobogásom, ami azért egyre erősebb volt ahogy egyre lejjebb értem, szép lassan csillapodott.
Jobb is hogy nincs itt senki, legalább tényleg nyugodtan mozizhatok.
Kiakasztottam az ajtót, a korlátra könyököltem és elkezdtem az ablakokat figyelni. Honnan milyen fény szűrődik ki, melyik sötét már teljesen.
Egyszer csak gondoltam egyet, és leültem a lépcsőre, úgy ahogy az az idegen férfi tette tegnap, meg azelőtt.

Nagyon szép májusi éjszaka volt, kifejezetten meleg a levegő.
Nem is értettem, hogy eddig miért nem jutott nekem eszembe, hogy nyugodtan leülhetek én a lépcsőre is, nem kell senkinek megfelelnem.
Merthogy az én tragédiámat az okozta, hogy állandóan, MINDENKINEK meg akartam felelni.
Nagy hiba volt.

Ültem az utcai lámpák fényénél, szívtam a virágillatú levegőt és felnéztem a csillagos égre.
Milyen gyönyörű volt :-o

Jó fél órát ücsöröghettem ott, aztán rég nem érzett nyugalommal a lelkemben elindultam felfele, és olyan jót aludtam, amilyen az elmúlt EGY évben nem fordult velem elő.

Másnap szekrénypakolás volt.
Helyet cseréltek az ágyneműk a pulóverekkel.
Egy év alatt már sokadszor.

Nem akartam rágondolni, mégis állandóan azon vettem észre magam, hogy teszem fel magamnak a kérdéseket.
Ki lehet ez az idegen?
Kinek a kicsodája lehet?
Miért ül mindig olyan későn a lépcsőn?

Arra gondoltam hogy vendég valakinél, mert a bejutáshoz kapukód kell, vagy a lakók valamelyikének kell Őt beengedni.
De arra nem találtam magyarázatot, hogy miért ül olyan későn a lépcsőn.
Már második nap.

Aztán azon kaptam magam, hogy egyre gyakrabban nézem meg az órát.
Eddig sosem érdekelt hogy a napnak hányadik órájában járunk.
Múltak a napok, egyik a másik után.

Este fele már toltam volna előre az óramutatót.
Nagyon vártam már hogy elmúljon 11 óra, hogy elcsendesüljön a lépcsőház.

Alig volt szemét aznap.
De én vágytam a lépcsőház előtti éjszakai mozizásra.

Vagy nem is arra?

Elérkezett az este.
Elhatároztam, hogy nem viszem le a szemetet.
Aztán ahogy múltak a percek, egyre inkább éreztem, hogy nekem igenis szükségem van arra  az 5-20 percre, amit az éjszaka csöndjében, a félhomályban, a bejárati korlátra könyökölve szoktam eltölteni.
Néztem a még villódzó fényeket az ablakokon, amit a TV-k produkáltak.
Néztem a sötét ablakokat, és tudtam hogy melyik mögött mi történhet.
A lakásunk ablakából nem mozizhattam, mert az utolsó tömbben laktunk, és utánunk már csak  kertes házak voltak, amiknek a jobbára elhanyagolt kertje látszott a nagy gyümölcsfák között.
Tavasszal szép volt mert virágoztak a fák, aztán minden zöld lett, az is szép volt, de az a fajta mozi, csak ott lent volt, a lépcsőház előtt.

11 óra elmúlt, vettem egy nagy levegőt és elindultam lefele.

Leérve, azt hittem hogy földhözvágom a szemeteszacskót.
A bejárati ajtó ki volt akasztva.

EZ NEM LE-HET I-GAZ!!!

Óvatosan lépkedtem, reméltem hogy senki nem ül a lépcsőn.

DE OTT ÜLT! ... ÉS CI-GI-ZETT :(

Megint vettem egy nagy levegőt, mert a szívem már beindult, és elsiettem az illető mellett.

Szép estét! Vagy már inkább éjszaka van? -szólt utánam.

Gyorsan bedobtam a szemetet a kukába, de már amikor kb. 3 méterre voltam tőle, megkérdezte, hogy:

 - Nem ülne le egy kicsit?
  Beszélgessünk egy kicsit!
  Kéreeem!

 -NEM!

  egy pillanatra rápillantottam, és besiettem.

Kettesével szedtem a lépcsőket, pedig amúgy is alig kaptam levegőt.

Zihálva rontottam be a lakásba.
Édesanyám felriadt, mert pár perc múlva bejött a szobámba, és látva az állapotomat, megkérdezte hogy rosszul vagyok e.
Megnyugtattam hogy semmi baj, csak siettem felfele.
Értetlenül nézett rám.

Le kellett újra zuhanyoznom mert szakadt rólam a veríték.

Amikor végre vízszintesbe tettem magam, behunytam a szemem, és állandóan az idegen pasas hangját hallottam.

Nagyon kellemes volt.

Egész nap az járt a fejemben, hogy az elmúlt EGY évben, tegnap hallottam újra férfihangot, ami nekem szólt.
Elképesztőnek és elkeserítőnek tartottam.
Hogyan juthattam idáig?
Mi lett belőlem?
Nyugtatókkal, és antidepresszánsokkal teletömött SENKI.

Mégis amikor arra gondoltam hogy ha ne adj Isten, újra előfordulna hasonló eset mint tegnap éjjel, még a szemetet sem vinném le többé.
A puszta gondolattól kivert a veríték, jött a heves szívdobogás, ájulásérzés, halálfélelem.

Öngyilkosságra soha nem gondoltam.
Édesanyámra való tekintettel.
Megölném ŐT.

Azt viszont halálbiztosan tudtam, hogy a gyógyszerek csak rontanak az állapotomon.
Már ott tartottam, hogy a delet alig bírtam kivárni, és egyre rövidültek az elviselhető időszakok a gyógyszerek napi háromszori bevétele között.

Úgy éreztem hogy csúszok, egyre lejjebb.

Május volt.
Mindig is a májust szerettem a legjobban.
Májusban mindig szerelmes voltam.
Ha épp senkim se volt, akkor is.
Elképzeltem VALAKIT.

Május volt akkor is.
Akkor, amikor már közel EGY éve nem léptem ki a lakásból.
Pánikbeteg voltam.
Hál' Istennek édesanyám minden olyan dolgot lerendezett, amihez el kellett volna hagynom a lakást.
Bevásárolt, ügyintézett stb.
Inkább meghaltam volna, minthogy kilépjek az emberek közé.
A lakásban mindent megcsináltam, a szekrényekben havonta átrendeztem a polcokat, BETEG voltam.
Egyetlen dolgot voltam hajlandó megtenni, azt is csak azért hogy szegény édesanyámat megkíméljem a lépcsőzéstől.
De azt is csak szigorúan éjszaka, amikor már az egész lépcsőház alszik.
Minden éjszaka levittem a szemetet.
Ennyi.
Az egyik éjszaka, amikor az ajtót kinyitva belehallgattam a csendbe, elindultam lefele a szeméttel.
Leérve a bejárati ajtóhoz, megtorpantam.
A lépcsőházi ajtó nyitva, kiakasztva.
Heves szívdobogással, - ahogy ez a pánikrohamoknál lenni szokott - kiléptem az ajtón, és azt hittem rögtön elájulok.
A lépcsőn ülve valaki cigizett.
Elsiettem mellette, és remegő lábakkal mentem a kukáig, közben figyeltem az illetőt.
Azt reméltem hogy mire visszafele megyek, már nem lesz ott.
Már nem cigizett, csak ott ült és az utcai lámpák fényénél láttam hogy engem nézett.
Istenem segíts!
Szinte futva mentem el mellette, Ő pedig utánam szólt:
- Jó éjszakát kívánok!

Nem Diana életével szeretnék foglalkozni.
Róla már mindent tudok.

Az én életemet szeretném megérteni.
Miért történt minden úgy, ahogy?
Hol rontottam el?

Talán magyarázatot kapok a kérdéseimre.

Talán ...