Egy újabb nap.

Nagyon hosszú volt.

Végre eljött az este, már eléggé későn kezdett sötétedni.
Jaj, nehogy 11 óra után is csak ennyire legyen sötét!
Én hülye, már hogyne lenne éjjel 11-kor sötét?!

11 óra elmúlt, kiléptem a sötét lépcsőházba és belehallgattam a csendbe.
Minden oké, semmi mozgás.
Elindultam lefele a félig sötét lépcsőházban, csak az utcai lámpák fénye adott némi világítást.
A szemeteszsák eléggé tele volt, hiszen előtte levő nap üres kézzel mentem le.
Hogy tud ennyi szemét összejönni 2 nap alatt?

Olyan szívdobogásom volt, hogy szinte zengett tőle a lépcsőház.
A bejárati ajtó kiakasztva, és a lépcsőn ülő idegen, épp egy nagy füstcsíkot fújt a levegőbe.
Magamra erőltetett nyugalommal elmentem mellette, a térdeim összekoccantak.

Amint visszaértem a kukától, megszólalt:
- Szép estét!
 Kérem, üljön már le egy kicsit, beszéljen hozzám, nem tudok elaludni azért jöttem ki.

Nem kaptam levegőt, pedig szerettem volna visszaköszönni.
Köszönés nélkül leültem a lépcsőre.
A szívem majd ki ugrott.
Tipikus pánikrohamom volt.
Szakadt rólam a víz, szédültem.

Éreztem hogy néz, de Ő sem szólalt meg.
Várt.
Látta hogy baj van.

- Nyugodjon meg!
 El fog múlni, csak nyugi!
 Lélegezzen jó mélyeket!

És lélegeztem jó mélyeket, és szép lassan elkezdett lassulni a szívverésem.
Már nem izzadtam, már nem szédültem.
Elmúlt a rohamom, és nem kellett gyógyszert sem bevennem.

- Örülök hogy jobban van!
 Majd holnap beszélgetünk egy kicsit, most menjünk aludni!

Felálltunk, mire megszólaltam volna hogy nehogy felkapcsolja a lépcsőházi világítást, már késő volt.

Egy magas, hihetetlenül jóképű, gyönyörű szemű férfi állt előttem.

Pár lépés után megállt, és benyitott a földszinti lakásba.

Ó! Tehát itt lakik.
De ki is lakott itt EGY évvel ezelőtt?
Senki!
Ez egy eladó lakás volt.

Még utánam szólt:

- Holnap várom!!!