Május volt.
Mindig is a májust szerettem a legjobban.
Májusban mindig szerelmes voltam.
Ha épp senkim se volt, akkor is.
Elképzeltem VALAKIT.

Május volt akkor is.
Akkor, amikor már közel EGY éve nem léptem ki a lakásból.
Pánikbeteg voltam.
Hál' Istennek édesanyám minden olyan dolgot lerendezett, amihez el kellett volna hagynom a lakást.
Bevásárolt, ügyintézett stb.
Inkább meghaltam volna, minthogy kilépjek az emberek közé.
A lakásban mindent megcsináltam, a szekrényekben havonta átrendeztem a polcokat, BETEG voltam.
Egyetlen dolgot voltam hajlandó megtenni, azt is csak azért hogy szegény édesanyámat megkíméljem a lépcsőzéstől.
De azt is csak szigorúan éjszaka, amikor már az egész lépcsőház alszik.
Minden éjszaka levittem a szemetet.
Ennyi.
Az egyik éjszaka, amikor az ajtót kinyitva belehallgattam a csendbe, elindultam lefele a szeméttel.
Leérve a bejárati ajtóhoz, megtorpantam.
A lépcsőházi ajtó nyitva, kiakasztva.
Heves szívdobogással, - ahogy ez a pánikrohamoknál lenni szokott - kiléptem az ajtón, és azt hittem rögtön elájulok.
A lépcsőn ülve valaki cigizett.
Elsiettem mellette, és remegő lábakkal mentem a kukáig, közben figyeltem az illetőt.
Azt reméltem hogy mire visszafele megyek, már nem lesz ott.
Már nem cigizett, csak ott ült és az utcai lámpák fényénél láttam hogy engem nézett.
Istenem segíts!
Szinte futva mentem el mellette, Ő pedig utánam szólt:
- Jó éjszakát kívánok!