Nagyon nyugtalanul aludtam.
Dühös voltam amiatt az utolsó mondat miatt
- "Holnap várom!"
Vagy nem is dühös voltam? csak féltem?
Nem tudom, de elhatároztam, hogy holnap éjszaka nem megyek le.
Engem ne várjon!

Egész nap ideges voltam.
Kapkodtam be a gyógyszereket.
A fene essen bele!

Pedig már kezdtem örülni hogy nem csak a lakásból, édesanyám hangjából, az utcáról behallatszó beszélgetésekből, no meg az állandó TV nézésből, meg az olvasásból áll a világ, hogy van ÉLET a falakon kívül is, ami csak az enyém.

Este fele azonban elkezdtem azon törni a fejem, hogy mit vegyek fel.
Eddig csak a bőrömbe ivódott szabadidő ruháimban teltek a napjaim, most meg itt van ez a GOND.
Hülyeség!
Megyek a megszokott öltözékemben, mert a végén még azt hiszi hogy készültem a találkozásra.
Ha egyáltalán majd lemegyek.

Lezuhanyoztam, és elkezdtem nézni a TV-t, persze fogalmam sem volt hogy mit látok.
Istenem segíts!
Rettegek a találkozástól, de nem hagyhatom ki ezt a remek alkalmat.
Valaki képes arra, hogy éjnek idején, minden különösebb fakszni nélkül csakúgy beszélget velem.

MUSZÁJ LEMENNEM!!!

MEG  A-KA-ROK  GYÓ-GYUL-NI!

És az elmúlt pár napban sikerült  megtapasztalnom, hogy mindez nem a gyógyszerek segítségével fog megtörténni.