Elérkezett az este.
Elhatároztam, hogy nem viszem le a szemetet.
Aztán ahogy múltak a percek, egyre inkább éreztem, hogy nekem igenis szükségem van arra  az 5-20 percre, amit az éjszaka csöndjében, a félhomályban, a bejárati korlátra könyökölve szoktam eltölteni.
Néztem a még villódzó fényeket az ablakokon, amit a TV-k produkáltak.
Néztem a sötét ablakokat, és tudtam hogy melyik mögött mi történhet.
A lakásunk ablakából nem mozizhattam, mert az utolsó tömbben laktunk, és utánunk már csak  kertes házak voltak, amiknek a jobbára elhanyagolt kertje látszott a nagy gyümölcsfák között.
Tavasszal szép volt mert virágoztak a fák, aztán minden zöld lett, az is szép volt, de az a fajta mozi, csak ott lent volt, a lépcsőház előtt.

11 óra elmúlt, vettem egy nagy levegőt és elindultam lefele.

Leérve, azt hittem hogy földhözvágom a szemeteszacskót.
A bejárati ajtó ki volt akasztva.

EZ NEM LE-HET I-GAZ!!!

Óvatosan lépkedtem, reméltem hogy senki nem ül a lépcsőn.

DE OTT ÜLT! ... ÉS CI-GI-ZETT :(

Megint vettem egy nagy levegőt, mert a szívem már beindult, és elsiettem az illető mellett.

Szép estét! Vagy már inkább éjszaka van? -szólt utánam.

Gyorsan bedobtam a szemetet a kukába, de már amikor kb. 3 méterre voltam tőle, megkérdezte, hogy:

 - Nem ülne le egy kicsit?
  Beszélgessünk egy kicsit!
  Kéreeem!

 -NEM!

  egy pillanatra rápillantottam, és besiettem.

Kettesével szedtem a lépcsőket, pedig amúgy is alig kaptam levegőt.

Zihálva rontottam be a lakásba.
Édesanyám felriadt, mert pár perc múlva bejött a szobámba, és látva az állapotomat, megkérdezte hogy rosszul vagyok e.
Megnyugtattam hogy semmi baj, csak siettem felfele.
Értetlenül nézett rám.

Le kellett újra zuhanyoznom mert szakadt rólam a veríték.

Amikor végre vízszintesbe tettem magam, behunytam a szemem, és állandóan az idegen pasas hangját hallottam.

Nagyon kellemes volt.