Nagyon jó volt EGY hosszú év után nemcsak arra gondolni, hogy a reggel után mikor lesz már dél,  este, hogy bevehessem a nyugtatót, meg az antidepresszánst.
Már nem volt elég csak a 0,25-ös Xanax, már a 0,5-ös kellett.
Ezért éreztem azt, vagy inkább tudtam, hogy ezek a gyógyszerek csak egyre mélyebbre húznak. Ezek bizonyos értelemben drogok.
Nem gyógyszerek kellenek ehhez a típusú betegséghez, hanem nagyon erős akarat, ami eddig nem volt meg.
De most mintha megváltozott volna valami.
EGY évig csak vegetáltam, nem érdekelt semmi és senki.
Sőt.
Kifejezetten gyűlöltem az embereket, akik annyi bánatot okoztak nekem.

Elmúlt 11 óra, lépcsőházban csend, én óvatosan elindultam lefele.
Már félúton jártam, amikor észrevettem hogy a szemetet nem is viszem.
Nem fordultam vissza, mentem az ismeretlen idegen felé.
Nem mondom hogy nem ért csalódás, amikor leérve a becsukott lépcsőházi ajtó várt.
A heves szívdobogásom, ami azért egyre erősebb volt ahogy egyre lejjebb értem, szép lassan csillapodott.
Jobb is hogy nincs itt senki, legalább tényleg nyugodtan mozizhatok.
Kiakasztottam az ajtót, a korlátra könyököltem és elkezdtem az ablakokat figyelni. Honnan milyen fény szűrődik ki, melyik sötét már teljesen.
Egyszer csak gondoltam egyet, és leültem a lépcsőre, úgy ahogy az az idegen férfi tette tegnap, meg azelőtt.

Nagyon szép májusi éjszaka volt, kifejezetten meleg a levegő.
Nem is értettem, hogy eddig miért nem jutott nekem eszembe, hogy nyugodtan leülhetek én a lépcsőre is, nem kell senkinek megfelelnem.
Merthogy az én tragédiámat az okozta, hogy állandóan, MINDENKINEK meg akartam felelni.
Nagy hiba volt.

Ültem az utcai lámpák fényénél, szívtam a virágillatú levegőt és felnéztem a csillagos égre.
Milyen gyönyörű volt :-o

Jó fél órát ücsöröghettem ott, aztán rég nem érzett nyugalommal a lelkemben elindultam felfele, és olyan jót aludtam, amilyen az elmúlt EGY évben nem fordult velem elő.